Vera, egy átlagos nő, aki negyven évesen egy hosszú kapcsolat után egyedül maradt. Bankban dolgozott, és úgy gondolta, hogy álmai hercegét épp a munkahelyén fogja megtalálni. Pénztárosként, minden férfit széles mosollyal fogadott.
Az első dolga az volt, hogy megnézte a férfi kezét, hogy a van-e rajta gyűrű. Ha nem volt, attól még lehetett nős, mert ugye nem minden férfi szereti a gyűrűket. Itt még a körmöket is megnézte. A második, ami fontos volt neki, a ruházat. Nála, az öltöny jött be. Szerette, ha egy férfi fess. A harmadik, amire nagyon odafigyelt, az a haj. Nem szerette, ha egy férfinek hosszú volt a haja. Se kiengedve, se összefogva. A negyedik, ami számára a pont volt a mondat végén, hogy milyen hanggal, és milyen hangsúllyal szólaltak meg. Ebből tudta leolvasni, hogy tulajdonképpen milyen a belső kisugárzása, és milyen a lelke.
Eltelt egy év…
Eltelt két év…
Teltek múltak az évek, és már az ötödik évnél tartott, amikor elege lett az egészből, és eldöntötte magában – mert senkinek nem akarta elmondani –, ő most a magányt feloldja azzal, hogy a magányt megszemélyesíti. Olyannak képzelte el, mint álmai férfiját, magas, rövid haj, zöld szem.
Minden nap, hazament a munkából, és amikor bezárta maga után az ajtót, köszönt, majd úgy tett, mintha átölelne valakit, majd hangosan megkérdezte:
– Milyen napod volt Drágám?
Majd letette táskáját, átöltözött, megmosta a kezét, elkészítette a vacsorát, megterített két személyre. Amikor végzett, leült vacsorázni, közben mosollyal figyelte, a vele szemben ülő elképzelt álmai férfiját. Elnevezte Magánynak, de a legtöbbször Drágámnak szólította. Este bebújt az ágyába, jó éjt kívánt, küldött egy puszit, és elaludt.
Egy éven keresztül minden nap a Magánnyal volt, amikor eljött a hatodik év. Jól érezte magát, tudta, senkinek nincs ilyen tökéletes párja.
Eldöntötte hozzámegy.
De…
Nem szólt senkinek, nem akarta, hogy bolondnak nézzék.
Vett egy menyasszonyi ruhát, készíttetett egy vörös rózsákból álló csokrot. Amikor minden készen lett, hazament, felöltözött, és eljátszotta egyedül az esküvőjét.
Még egy dolgot nem említettem, mi az, ami nélkül nincs esküvő? Igen, a jegygyűrű. Azt is megvette. Azóta is büszkén hordja.
Eljött a hetedik év, és még mindig a Magány a férje.

Kép a netről.

2020.decemberben megjelenő negyedik könyvem borítója. 72 novella van benne. 

Amikor belépett az ajtón, különös borzongás futott át rajta. Ő ismeri ezt a helyet! De még sose járt itt… Vagy mégis? Gondolatai kavarogtak a fejében.

Először a kandallóhoz ment, mert észrevette, hogy rengeteg kép van rajta. Nézte, nézte, majd rájött, hogy az emberek olyan ismerősök rajta. De a nevük nem jutott eszébe. Pár perc után tovább ment.

A nappali mellett rögtön a konyha volt. Amerikai stílusban, ami tetszett volna neki, de mivel a bútor nem fából volt, már nem tartotta olyan szépnek. A szekrény mellett rögtön egy Singer varrógép állt. Imádta, de… ez sem ide való.

Majd tovább ment. Fürdőszoba, és WC egyben. Alapszín, halván szürke, a zuhanyzó, és a mosdó hófehér. Szereti ő is a pasztellszíneket. Számára ez olyan nyugtató.

Legvégül a hálószoba jött. Megint a pasztellszínek. Első gondolata az volt, mennyire szeretne ő is ilyen szép lakásban lakni. Már a konyhabútorral is megelégedne.

Egy franciaágy, két éjjeli szekrény, egy gardrób, és egy hintaszék. Szürke, kék halványan, és fehér. Még a hintaszéken ülő elefánt is szürke volt. Az egyik éjjeliszekrényen egy hófehér angyal mosolygott rá.

-        Miért nem jönnek vissza az emlékek? – tette fel magának a kérdést.

Senki nem válaszolt neki, de akkor meghallotta, hogy valaki bezárja a bejárati ajtót. Megfordult, ott hagyta a mosolygó angyalt, és elindult a nappali felé. Az ajtóban egy helyes fiatalember állt.

-        Szia, Szonja! Gyere, kérlek, ülj le!

Szonja visszaköszönt, és közben leült a kanapéra. Még mindig nem tudta, ki ez a fiatalember, de már nagyon kíváncsi volt, hogy mit fog mondani.

-        Lehet, még minden idegen számodra, mert két hete baleset ért. Amnéziád van. Azt mondták, lehet, elmúlik, és minden visszajön, de lehet, hogy nem. Én minden nap elmondom Neked, hogy ez a Te, és az én otthonom. Én vagyok a férjed, Petinek hívnak, és három éve vagyunk házasok.

Szonja nem szólt semmit. Nem akarta elhinni, amit ez a helyes fiatalember mond neki. De a történet tetszett neki, a balesetet kivéve. Egy könnycsepp szép lassan kijött szeme sarkából, majd felállt, odament Petihez, átölelte, és ennyit mondott:

-        Köszönöm!

Minden reggel arra ébredtem, amíg ki nem nyitom a szemem, látom arcodat. Úgy érzem, mindig itt vagy mellettem. De amikor kinyitom, te már nem vagy ott. Pedig milyen jó érzés volt úgy ébredni, hogy éreztem, és hallottam minden egyes lélegzeted. Néha, ha még volt idő, és nem kellett rohanni, néztem arcodat. Te még álmodban is mosolyogtál. Fiatal létedre már pár ránc megjelent sima bőrödön. De így is nagyon jól nézel ki.

Már három hónapja nem hallottam hangodat. Minden nap nézem a néma telefonom, és várom, hogy megszólaljon a csengőhang.

Néma.

Nem szól.

Még üzenet sem jön.

Tudom, nem nagyon szeretsz sokat beszélni, de legalább akkor írj valamit. Bármit írhatsz, bármilyen nyelven, csak nekem írj!

Írj az időjárásról!

Írj a munkádról!

Írj a veszekedő szomszédokról!

Írj magadról!

Írd meg, hogy hiányzom! Minden nap hazamész munkából, nem vár otthon senki, aki azt mondja neked:

-        Szeretlek! Milyen napod volt?

Pedig örültél, hogy érdekel az unalmas munkád.

Írd meg, hogy nincs kivel eltöltened minden estédet! Otthon, vacsora után vagy olvasol, vagy ott ülsz a laptopod előtt, és keresgélsz. Unatkozol a nagy csendben. Néha annyira kikapcsolsz, hogy a zene hangját sem hallod, ami pedig ott játssza melletted dallamát.

Írd meg, hogy velem akarsz főzni! Nem egyedül állni unalmasan a kicsiny konyhádban. Te velem akarsz lenni, minden egyes pillanatban.

Írd meg, hogy minden este úgy akarod lehunyni szemed, hogy én legyek az, akit utoljára látsz!

Írd meg, hogy minden reggel arra akarsz ébredni, hogy ott vagyok melletted!

Itt ülök a kanapén, nézem a fényképedet. Kis idő után leteszem az asztalra, pont velem szembe. Majd meglátom a telefont.

Nem szól.

Nem remeg.

Csend van körülöttem, és még mindig nézem, az elnémult telefont.

2020.02.19.

Kép a netről.

Éreztem, amint kiléptem a Hotel ajtaján, hogy a testemen végig fut, a tegnap estétől tartó láz. Pedig hoztam magammal lázcsillapítót, de gondoltam, majd reggelre gyógyszer nélkül is lemegy a lázam. De mégsem. Lassan, hozzákezdett az esőcsepp is megjelenni a ruhámon. Itt a nagy bőröndöm, itt a kézitáskám, mindkét kezem foglalt, nem tudnám az esernyőt tartani. „Kérek szépen, még ne ess! Csak kicsi szemekben, mert az a hűsítő érzés most jó nekem.”

Ebben a pillanatban éreztem, itt a járdán fogok összeesni. Tudtam, ebben az állapotban nem kellett volna elindulnom. De hát, megígértem. Még pár lépés, és a Keletinél leszek. De jó! Az eső sem zendített rá, már csak félig izzadok, a lázamat épp nem tudom, hol jár.

Keleti pályaudvar. Végre! Megérkeztem. Átléptem a bejáratnál, amikor észrevettem, hogy pont ebben a pillanatban az esőcseppekből jégeső lett. Ez olyan volt, mintha azt várták volna, hogy biztonságban legyek. Pár perc után, már a metróban utaztam. Nem szeretem, de ez a leggyorsabb, hogy a Délibe érjek. Egy szabad hely sincs. Szakad rólam a víz, néha érezem, fal fehér vagyok, a szám kiszáradva. Innom kéne, de így állva, tartva táskám, a bőrönd előttem, nem jó megoldás. Hú … néznek az emberek. Gondolom, nem valami jól nézek ki.

Néznek.

Senki nem szól, senki nem mondja, hogy esetleg segíthet-e… Már nagyon rosszul vagyok. Még öt megálló. Ha nem lesz hely, az hiszem, fel fogom mosni a metró belsejét. A metró lassít, majd az előttem ülő hölgy feláll. Hallelúja!!!!! Lesz helyem, gyorsan kell cselekednem, nehogy ebben a nagy tömegben valaki elfoglalja ezt az egyetlen egy szabad helyet. Zsupsz. Végre ülök. Érzem, amint a légkondiból a hideg levegő felém árad. De jó, de még mindig szakad rólam a víz. Letörlöm homlokomról az áradó izzadság cseppeket. Érzem, azt a forróságot, amely belőlem árad. Biztos, még mindig lázas vagyok. Nem baj, kitartás, mondom magamban. El kell érnem a vonatot, ma délre Balatonszárszón kell lennem.

Pár perc után már hallom  a fék csikorgó hangját, majd a hangosbemondó megszólal:

-        Végállomás, Déli pályaudvar.

A többi szóra nem is figyelek, inkább próbálok a kényelemből felállni.

Hurrá! Megérkeztem. Jegyet veszek, majd megiszom egy jó kávét. Azt hiszem Latte lesz, mert imádom. Nagy nehezen, de azért sikerül a lépcsőket megmásznom a táskáimmal, amikor meglátom a jegypénztár előtt álló hosszú sort, aminek a vége, a bejárati ajtóig van. Most ha épp jobban lennék, biztos megszámolnám, hogy mennyien vannak itt. De azt hiszem, a felénél elakadok. A sor lassan megy.

Egyszer megfogadtam magamban, hogy soha sehonnan nem fogok elkésni. Ezt mindig betartom. Most is, indulás előtt másfél órával megérkeztem. De jól tettem. Néztem az órám, gondoltam unalmamban megnézem, mennyi idő után tudom megvenni a jegyemet. Van tizenegy pénztár, abból három üzemel. Igen, így kell, az ember ráér.

A hátam mögötti asszony telefonál, és azt mondja, siet, bár lehet, még a következő vonatot sem fogja elérni. Mivel én nem sietek, hisz még rengeteg időm van, ezért előre engedem. Majd eltelt fél óra, és végre én kerültem sorra, de szerencsétlenségemre egy olyan jegyárust kaptam, aki szerintem félig süket volt. Nem értette, hová kérem a jegyet, és melyik időpontban. Elmondtam neki háromszor, majd amikor kiadta a jegyet, észrevettem, nem jót adott. Szerencsém volt, hogy megnéztem, és kicseréltettem vele. Igaz, a szemével ölni tudott volna. De még jó, hogy csak volna.

A jegy megvan, tehát jöhet a kávé. A paradicsomban érzem magam. Kész. Ülök, már kicsit jobban vagyok, nem izzadom, szerintem a lázam is lejjebb ment, és végre iszom a nagyon finom kávét. Isteni, amint érzem, hogy a forró Latte, egy kis tejszínnel lemegy a torkomon. A kávét, amikor elfogyasztottam, olyan érzés támadt rám, hú… de jó, hogy már teljesen jól érzem magam. Rendben, irány, megkeresem, honnan indul a vonat … és felszállok.

Megtaláltam.

Felszálltam.

Hurrá … a vonaton vagyok.

 Kép a netről.

                                                                      A lift

De várom már azt a pillanatot, amikor Liza megjelenik, itt az ajtóm előtt. Érzem, már messziről a parfümje illatát. Ilyenkor elképzelem magamban, ott áll, a hosszú barna haja kontyba fonva, arcán nincs smink. Nem is kell. Fiatal még, ne tegye tönkre gyönyörű arcát. Ruhát nem is tudok választani, hisz mindegyik jól áll rajta. Bár, lehet akkor a legcsinosabb, amikor a hófehér blúzát, ami hozzá simul, és a fehér nadrágját veszi fel. Ilyenkor el tudom képzelni, milyen lenne esküvői ruhában. Cipői laposak, kényelmesek. Egyszer láttam tűsarkúban, amikor a bordó estélyi ruháját viselte, gondoltam randevúra megy. Egyszerűen ellenállhatatlan volt akkor. Emlékszem rá, az első alkalom, amikor találkoztunk, az ősz első napja volt. Egy halványkék, kötött pulóvert viselt. Mentünk felfelé, akkor vettem észre, hogy egy falevél pihen a jobb vállán. Elképzeltem magamban, milyen büszkén pihennék én is a vállán. A negyediken kilépett ajtómon, abban a pillanatban leesett válláról a falevél, és pont a szemetes mellett landolt. Liza nem vette észre, hisz a pehelykönnyű levél, nem csap nagy zajt. Azóta az évszakok között számomra a legszebb, az ősz.

Már megint le fogom késni a buszt. De most az sem érdekel. Inkább találkozzak azzal a gyönyörű lánnyal. Azt hiszem, Lizának hívják. Amikor ideköltöztem, rohanás volt az egész nap. Nyolc órára kaptam meg a segítő srácokat, a bútorok pakolásához, de olyan sok, és persze nehéz bútoraim voltak, hogy a költözés lassan ment. Már a negyedik fordulónál tartottak, amikor lent a földszinten kinyílt a lift ajtó és mosollyal az arcán kilépett Liza. Én, akkor, ott, nem tudtam levenni róla szemem. Csak néztem, amint elsétál előttem, a hosszú barna haja lenget, és néha rám nézett barna, kerek szemével. Nem volt rajta smink, de nagyon gyönyörű volt, festék nélkül is. Elment előttem, rám nézett, és megszólalt a kellemes, megnyugtató hangján:

-        Jó reggelt!

Én meg ott álltam, egy szó nem jött ki a számon, csak a fejemmel biccentettem. Egész nap, már nem is érdekelt, hogy készen leszünk- e a költözéssel, hanem az órát figyeltem, mikor jön haza Liza. Ha reggel hétkor találkoztunk, lehet, nyolcra jár dolgozni, négykor végez, és körülbelül ötre ér haza. Persze, ha nem megy el munka után bevásárolni. Négy órától percenként néztem az órámat. Ott vártam, a földszinten, a lift ajtaja előtt. A srácok végeztek, a lakáskulcsot a kezembe adták, én meg ott álltam, nem mozdultam. Fél öt felé, az emberek kezdtek egyre többen jönni. Öt perc, és fél hat lesz. Már ideges voltam, meg éhes is, mert a gyomrom elkezdett korogni. A lift már öt percenként jött, amikor egyszer csak megállt, és kinyitotta ajtaját. Csodálkoztam, hogy lehet itt, amikor senki sincs benne. De abban a pillanatban megláttam Lizát, amint a bejárai ajtón jött be. Pár másodperc, és ott volt mellettem. Köszöntünk, hála Istennek akkor hang jött ki a számon, majd beszálltunk a liftbe. Liza megnyomta a négyedik emeleti gombot. A szívem ekkor hozzákezdett egyre hevesebben verni. De jó! Egy emeleten lakunk. Legalább többször fogunk találkozni, és ha valamit nem találok otthon, át tudok menni hozzá. A lift megállt, kiszálltunk, és elköszöntünk egymástól. Én meg próbáltam megfigyelni, hogy melyik ajtót nyitja ki. A mellettem lévőhöz ment. Övé a kettes, enyém az egyes számú ajtó. Tudom, hol lakik, minden rendben. Számomra ez a nap életem legszebb napja. Megláttam egy gyönyörű nőt, meghallottam a legszebb női hangot. Már csak azt kell megtudnom, hogy egyedül él, vagy van párja. Azt hiszem már a fodrászhoz is el kellene mennem, új nadrágot, és pólókat is venni. Nézem a Nike cipőm, ami már kezd foszlani. Ezt is le kell cserélnem. Olyan nyugalom kapott el, abban a pillanatban, amikor megláttam Lizát. Számomra, ő az ideális nő.

Már hat éve élek itt, ismerem az összes szomszédot. Pár hónapja meghalt Marika néni, az egyesből. Nagyon szerettem őt, sokat voltam nála. Mindketten egyedül voltunk, vacsorát is főztem neki, de legjobban a süteményeimet szerette. Csak tudnám miért halt meg ilyen korán. Alig volt hetven éves. A mai napig üresen állt a lakása. Azt mondta a lánya Jutka, ő fog ide költözni. Nem sokat láttam, ritkán járt erre, ezért nem is ismerem. Remélem nem lesz semmi baj. Erre megérkezett ma az új lakó. Egy sármos srác, igaz nagyon magas, de engem nem zavar. Fekete haj, barna szem… és persze, az a gyönyörű fogsora. Kedves, udvarias. Akkor csalódtam, amikor megláttam, hogy az egyes ajtót nyitja ki. Ezek szerint Jutka férje. Kár. Számomra nagyon szimpatikus. De én családot nem teszek tönkre. NEM!!!! Nem lehet. Majd próbálok kicsit hamarabb hazajönni, hogy ne találkozzak ezzel a fiatal sráccal. Nem kell minden egyes nap megállnom a Könyvesboltok előtt. Évek óta nincs senkim. De jó lenne, ha ő rám találna. Jól van, nem gondolok rá. Majd ha itt lesz az ideje, akkor eljön az igazi számomra.

Éppen jöttem le a hatodikról, reggel fél hétkor, mikor észrevettem, az új lakó az ajtóm előtt állt. De nem nyomta meg a gombot. Nem akar beszállni? Minek áll akkor ott? Kicsit lassabban mentem, hátha megnyomja, és megállít. Nem. Nem baj, megyek tovább, majd ha kellek, akkor szól.

Liza… kérlek, gyere. Látni szeretnélek. Tegnap estétől már nem bírok magammal. Ott álltam az ajtómnál, hallgatóztam, néha kinéztem, hátha meglátom. De semmi nem történt bánatomra. Ép arra gondoltam, majd messziről lefényképezem, a képet kinagyítom, és akkor mindig láthatom a gyönyörű arcát.  Ó. Nyílik az ajtaja, rendben, megnyomjuk a gombot. Már jön is felém, mosollyal az arcán.

-        Jó reggelt! Liza vagyok – mondta, és nyújtotta puha kezét felém.

-        Jó reggelt! Viktor vagyok – majd megfogtam kezét.

A lift megérkezett, de én még akkor is tartottam a kezét. Nem tudtam elengedni, de nem is akartam.

Már három hónapja lakik itt Viktor, de még nem merte Lizát randevúra hívni. Pedig mindketten ugyanazt akarják. Lizán is átlátok, olyan mintha a gondolatait regényként írná meg, én pedig el tudnám olvasni. Amikor Marikának ment bevásárolni, tudtam mit fog venni, mit fog este főzni. Szinte mindent tudok róla, azt is, hogy azt várja, Viktor mikor fogja randevúra hívni.  De nem csak Lizának, Viktornak is ki tudom olvasni gondolatait. A sok csalódás után nem mer kezdeményezni. Pedig minden reggel, és minden délután érzem a szerelmi vonzódását Liza felé. Este sokat pihentem, nem kellett se fel, se lemennem. Csend volt, az emberek pihentek. Kigondoltam, hogy hogyan fogom őket összehozni. Egy kicsit csalódott leszek, hogy ez a gyönyörű lány nem az enyém lesz, de kettejüket összehozom, mivel mindketten itt laknak, legalább nem költöznek el. Lizát mindig láthatom, így tulajdonképpen az enyém is marad.

Eljött a péntek délután. Pontosan öt órakor érkeztek meg mindketten. Beszálltak, elindultam, és zsupsz… a harmadik, és negyedik között megálltam. Igen, most egy darabig itt fogok állni. Nem mozdulok. Ma úgyis sokat járkáltam. Az én vezetékeim, pilléreim sem fiatalok.  Elfáradtam, egy kis pihenés nekem is jár. A lámpát égve hagytam. Vártam a folytatást. Két percig álltak egymás mellett, egy szó sem hagyta el szájukat, mikor végre Viktor megtörte a csendet:

-        Nem félsz a liftben?

-        Nem, de ha sokáig itt kell maradni, azt lehet, nem bírnám ki sokáig – válaszolta halk, meglepett hangon Liza.

-        Ha rosszul érzed magad, szólj, és segítek neked. A táskámban van egy bontatlan ásványvíz - Liza megköszönte, és tíz perc után kérte is, mert nem volt jól. Ekkor Viktor átölelte.

-        Nem lesz semmi baj. Ha kikerülünk innen, akkor átmegyek hozzád, megvárom, míg elalszol, majd hazajövök.  Egy kicsit vigyázok rád. De ha neked is megfelel, még a vacsorát is elkészítem.

Amikor csend lett, úgy éreztem, befejeztem küldetésem. A szerelmi kötődés, ebben a pillanatban megkötetett.  Büszke voltam magamra. Ettől a naptól kezdve, Liza, és Viktor összeköltöztek.

Eltelt egy év, eljött megint az ősz első napja. Most már hárman szálltak be a liftbe, Liza, Viktor, és a kis Emma. Boldog voltam, mert én sem veszítettem el Lizát.

A kirakat

                        Illúzió

Ott álltam pénz nélkül, a telefonom sem volt nálam. Soha nem szoktam elindulni üres kézzel. Most hova menjek? Kinek szóljak? Itt állok egyedül, olyan, mintha tűző napon, egy sivatag közepén lennék. Nézem az embereket, talán felismerek valakit. De senki. Mind ismeretlen. Kinézek egy kedves arcot, hátha segít nekem egy kicsit.

-        Kérem… segítene nekem? - rám se nézett, de talán nem is hallotta mit mondtam? Vagy nem akarta. Pár másodperc után összehúzta szemöldökét, és sietett tovább. Úgy látszik, nem vagyok jó emberismerő.

Most azon gondolkodom, hova is indultam? Hol vagyok? Megint keresnem kell valakit, aki talán segít nekem. Nem merek senkihez sem odamenni. Vajon mit fognak rólam gondolni? Egy eszeveszett őrült szaladgál itt, még a végén kihívják a mentőket, és bezárnak valahová.

-        Kérem… segítene nekem? Eltévedtem, nem tudom, hol vagyok – ismételgetem egy nőnek. De nem figyel. A mobiljába írogat.

Ennyi? Nem tudom, hol vagyok, a fejemben is a gyerekkorom képei játszódnak le. Pedig már felnőttem. Mi lett velem?

Mi ez az óriási kiabálás? Emberek szaladnak az úttest felé. Csak az embereket látom, amint körbe állnak. Mi lehet, a kör közepén? Minek nézzem meg, inkább el kellene indulnom haza. De hol is van a haza? Mégis odamegyek. Már a sziréna hangját is hallom. Jön a mentő, jön a rendőrség. Közelebb megyek. Alig férek az emberek közé, hiába próbálkozom. Végre sikerült. Még a lélegzetem is elállt, amikor meglátom magamat, a kör közepén. Ott fekszem, háttal a földön, a lábam félig egyenesen, a kezem a hátam alatt, a fejem alatt kezd a vértócsa egyre nagyobb lenni. A szemem csukva, a szám, nem is tudom, most milyen formát öltött. Még jó, hogy onnan nem folyik ki belőle vér.

Tényleg én vagyok? Vagy csak a hasonmásom? Az nem lehet. Ugyanaz a ruha van rajta, mint amilyenben elindultam. Akkor tényleg én fekszem ott. Közelebb hajolok, tudni akarom, hogy még lélegzek – e?

Nem mozdulok, nem lélegzek.

A mentős letérdepel mellém, széttépi a blúzom, majd megpróbál újraéleszteni. Nem sikerül.

Újra… Újra… Újra…

Majd leveszi rólam a gépet, nemet mutat fejével, a vele szemben álló rendőrnek. Feláll, összeszedi a táskáját. Hátat fordít nekem, és ott hagy.

-        Légy szíves… még egyszer! Csak egyszer, de próbáld meg! Tudom, most fogok felébredni. Én még élni akarok – kiabálom torkom szakadtából, de se választ nem kapok, és segítséget sem.

Itt fekszem, tizenkilenc évesen, a nevemet sem tudom, azt sem, mi történt. A kör szétoszlik, egyre jobban látom a napot. Felém árasztja sugarait. Majd megjelent két férfi, akik betakartak, még a fejemet is. Érzem, amint felemelnek, és visznek a mentőhöz. A kocsi ajtaja bezáródik, és elindul. Én is elindulok hosszú utamon. Már nem kell segítség. Egyedül is odatalálok.

                                                          A próbafülke

Egész életemben erre a napra vártam. Most itt állok a próbafülke előtt, és menyasszonyi ruhát fogok próbálni. De mégis bennem van, nem merek bemenni. Nem attól félek, hogy kicsi a helyiség, hanem attól, férjhez kell - e mennem. Rudival minden rendben, jó állása van, van kocsija, lakása. Biztos nem a pénzem miatt akar engem. Akkor miért nem merem vállalni a házasságot? Itt állok, fiatalon, mindenem megvan, egyedül csak a férj, meg a gyermek hiányzik.

Na, jó! Gondolataimat elkergetem, és bemegyek a próbafülkébe. Még ilyenben nem is voltam. Tükör, tükör hátán. Ide még egy szekrényt betehettek volna, olyan nagy. Három ruhát választottam ki. Melyikkel kezdjem? A hosszú uszályossal? Vagy a habos – babossal? Vagy amit először választottam? A sima, egyszerű, csak anyag, gyöngyök, csipke nélkül? Szeretnék gyönyörű menyasszony lenni, ha Rudi meglát, akkor csillogó szemmel, mosollyal az arcán nézzen rám.

Ugyanígy volt, amikor először találkoztunk. Hazafelé menet a munkából, elmentem az Antikvárium előtt. De úgy éreztem, mintha valaki megállított volna.

-        Állj! Be kell menned! – jött a belső hang.

Rendben, ha így gondolod, akkor bemegyek. Igaz, éppen tegnap jártam ebben a boltban, de amit kerestem könyvet, nem volt. Amikor megfogtam a kilincset, egyszerűen nem tudtam megmozdítani. Ránéztem a nyitva tartás táblára, majd az órámra, és ebben a pillanatban az ajtó kinyílt. Egy középkorú nő jött ki, utána gyorsan bementem, még mielőtt becsukódott volna. Az eladón kívül, aki persze a barátnőm, még egy férfi állt, igaz csak hátulról láttam.

-        Szia, Kató! Képzeld el, amit tegnap kerestél könyvet, megtaláltam. Ugye Wass Albert, a Tizenhárom almafa? – szólt hozzám Terka, a barátnőm.

-        Szia! Igen, de jó. Már máshol is kerestem, de sehol nem találtam – mondtam boldogan.

-        Elnézést! Wass Albert könyvet emlegettek? – szólalt meg a férfi, aki háttal állt idáig, de most megfordult.

Ott álltam a kezemben a könyvvel, amikor megláttam. Sármos volt, szürke szeme, világosbarna haja. Egy fejjel volt magasabb tőlem. Az arca kicsit sápadt, de így is nagyon jól nézett ki. Ruhája egyszerű, de mégis elegáns volt. Rögtön azon gondolkodtam, mi is lehet a foglalkozása.

-        Sajnos ez az egy könyve van jelenleg, de ezt a könyvmoly barátnőmnek már eltettem – válaszolta viccesem Terka.

A férfi rám nézett, mosolygós arcával, és csillogó szemével.

-        Hölgyem! Odaadom a névjegyem, esetleg, ha nem tetszik a könyv, megvenném.

-        Nem hiszem, hogy nem tetszene, hisz eddig minden írása a kedvenc könyveim között van – mondtam kedves hangon. - Nem baj, de kérem, tegye el! – nyújtotta felém kártyáját.

Nem tudtam, most eltegyem, vagy elutasítsam. Inkább megfogtam, és beletettem a könyvbe. Gondoltam jó lesz könyvjelzőnek. A férfi elköszönt, és kilépett az ajtón. Ketten maradtunk Terkával még beszélgettünk egy kicsit, mikor az órámra néztem, eszembe jutott, még ma főznöm kell. Két puszi után siettem haza.

Lefekvés előtt, elővettem a könyvet, amit aznap vettem. Kinyitottam, és rögtön kiesett a névjegy belőle. Lehajoltam, felvettem, és már olvastam is: „Varga Rudolf, Irodalomtörténész”Amint látom, ő is szereti az irodalmat. Letettem a névjegykártyát az éjjeli szekrényre, majd elkezdtem olvasni.

Eltelt egy hét, amikor Terka barátnőm izgatottan hívott.

-        Képzeld! Bent járt az a férfi, aki itt volt a boltban, és névjegykártyát adott Neked.

-        Ennek örülsz annyira, vagy megkérte a kezedet? – kérdeztem nevetve barátnőmet.

-        Nem. Elkérte a telefonszámodat.

-        Ugye nem adtad meg neki? – mondtam kicsit idegesen.

-        De. Tudom, Ti együtt lesztek boldogok, és én leszek a nyoszolyód.

Utána még mesélt nekem valamit Terka, de nem hallottam pontosan, mert gondolatom a férfin volt. Pár perc után elköszöntem, és magam elé tettem a mobilom. Néztem, néztem, és tulajdonképpen arra vártam, hogy mikor fog megszólalni. Aznap nem hívott, pedig egész munkaidőmben csak a telefont néztem.

Mivel péntek volt, és már régen ettem hamburgert, ezért elmentem a Mekibe. Az ételt lassan ettem, mivel szeretem a finom ízeket kóstolgatni. Amikor elfogyott, ránéztem a desszertre, de úgy éreztem, most nem tudom megenni. Hazaviszem, ha addig nem lesz nagyon folyékony a jégkrém. Éppen fel akartam állni, de megláttam Rudit a pultnál. Hirtelen azt sem tudtam, mit csináljak. Arra könnyebb kimenni, de inkább a hosszabb utat választom. Most nem akarok vele beszélni. Nagy nehezen ki tudtam menni, de pár perc sem telt el, amikor szaladt utánam, Mekis zacsival a kezében.

Aznap hidegen ette meg az ennivalót, mert azt az estét velem töltötte. Akkor úgy éreztem, ő az ideális férfi a számomra. De most itt állok a próbafülkében, az uszályos menyasszonyi ruhában, és azon gondolkodom, hogy jó döntést hoztam, amikor két év együttélés után megkérte a kezem.

Vártam.

Nagyon vártam, hogy megtegye.

Vártam a gyűrűt…

Nem érdekelt, milyet választ, számomra nagy kincs lett volna. De mivel jó ízlése van, a gyűrű is gyönyörű. Még van hátra három hónapom. Még meggondolhatom magam. A ruhát leveszem, nem fogom megvenni. Majd máshol is megnézem.

Hazafelé az úton mégis meggondoltam magam, és eldöntöttem, mégis megveszem azt a ruhát.

Másnap reggel hatkor megszólalt az ébresztő óra. Izzadtan keltem, szakadt rólam a víz. Kinyitottam a szemem, amikor rájöttem, csak álmomban kérték meg a kezem, csak álmomban próbáltam esküvői ruhát.

Néztem az ujjamat.

Nincs rajta gyűrű.