Illúzió
Ott álltam pénz nélkül, a telefonom sem volt nálam. Soha nem szoktam elindulni üres kézzel. Most hova menjek? Kinek szóljak? Itt állok egyedül, olyan, mintha tűző napon, egy sivatag közepén lennék. Nézem az embereket, talán felismerek valakit. De senki. Mind ismeretlen. Kinézek egy kedves arcot, hátha segít nekem egy kicsit.
- Kérem… segítene nekem? - rám se nézett, de talán nem is hallotta mit mondtam? Vagy nem akarta. Pár másodperc után összehúzta szemöldökét, és sietett tovább. Úgy látszik, nem vagyok jó emberismerő.
Most azon gondolkodom, hova is indultam? Hol vagyok? Megint keresnem kell valakit, aki talán segít nekem. Nem merek senkihez sem odamenni. Vajon mit fognak rólam gondolni? Egy eszeveszett őrült szaladgál itt, még a végén kihívják a mentőket, és bezárnak valahová.
- Kérem… segítene nekem? Eltévedtem, nem tudom, hol vagyok – ismételgetem egy nőnek. De nem figyel. A mobiljába írogat.
Ennyi? Nem tudom, hol vagyok, a fejemben is a gyerekkorom képei játszódnak le. Pedig már felnőttem. Mi lett velem?
Mi ez az óriási kiabálás? Emberek szaladnak az úttest felé. Csak az embereket látom, amint körbe állnak. Mi lehet, a kör közepén? Minek nézzem meg, inkább el kellene indulnom haza. De hol is van a haza? Mégis odamegyek. Már a sziréna hangját is hallom. Jön a mentő, jön a rendőrség. Közelebb megyek. Alig férek az emberek közé, hiába próbálkozom. Végre sikerült. Még a lélegzetem is elállt, amikor meglátom magamat, a kör közepén. Ott fekszem, háttal a földön, a lábam félig egyenesen, a kezem a hátam alatt, a fejem alatt kezd a vértócsa egyre nagyobb lenni. A szemem csukva, a szám, nem is tudom, most milyen formát öltött. Még jó, hogy onnan nem folyik ki belőle vér.
Tényleg én vagyok? Vagy csak a hasonmásom? Az nem lehet. Ugyanaz a ruha van rajta, mint amilyenben elindultam. Akkor tényleg én fekszem ott. Közelebb hajolok, tudni akarom, hogy még lélegzek – e?
Nem mozdulok, nem lélegzek.
A mentős letérdepel mellém, széttépi a blúzom, majd megpróbál újraéleszteni. Nem sikerül.
Újra… Újra… Újra…
Majd leveszi rólam a gépet, nemet mutat fejével, a vele szemben álló rendőrnek. Feláll, összeszedi a táskáját. Hátat fordít nekem, és ott hagy.
- Légy szíves… még egyszer! Csak egyszer, de próbáld meg! Tudom, most fogok felébredni. Én még élni akarok – kiabálom torkom szakadtából, de se választ nem kapok, és segítséget sem.
Itt fekszem, tizenkilenc évesen, a nevemet sem tudom, azt sem, mi történt. A kör szétoszlik, egyre jobban látom a napot. Felém árasztja sugarait. Majd megjelent két férfi, akik betakartak, még a fejemet is. Érzem, amint felemelnek, és visznek a mentőhöz. A kocsi ajtaja bezáródik, és elindul. Én is elindulok hosszú utamon. Már nem kell segítség. Egyedül is odatalálok.
