Minden reggel arra ébredtem, amíg ki nem nyitom a szemem, látom arcodat. Úgy érzem, mindig itt vagy mellettem. De amikor kinyitom, te már nem vagy ott. Pedig milyen jó érzés volt úgy ébredni, hogy éreztem, és hallottam minden egyes lélegzeted. Néha, ha még volt idő, és nem kellett rohanni, néztem arcodat. Te még álmodban is mosolyogtál. Fiatal létedre már pár ránc megjelent sima bőrödön. De így is nagyon jól nézel ki.

Már három hónapja nem hallottam hangodat. Minden nap nézem a néma telefonom, és várom, hogy megszólaljon a csengőhang.

Néma.

Nem szól.

Még üzenet sem jön.

Tudom, nem nagyon szeretsz sokat beszélni, de legalább akkor írj valamit. Bármit írhatsz, bármilyen nyelven, csak nekem írj!

Írj az időjárásról!

Írj a munkádról!

Írj a veszekedő szomszédokról!

Írj magadról!

Írd meg, hogy hiányzom! Minden nap hazamész munkából, nem vár otthon senki, aki azt mondja neked:

-        Szeretlek! Milyen napod volt?

Pedig örültél, hogy érdekel az unalmas munkád.

Írd meg, hogy nincs kivel eltöltened minden estédet! Otthon, vacsora után vagy olvasol, vagy ott ülsz a laptopod előtt, és keresgélsz. Unatkozol a nagy csendben. Néha annyira kikapcsolsz, hogy a zene hangját sem hallod, ami pedig ott játssza melletted dallamát.

Írd meg, hogy velem akarsz főzni! Nem egyedül állni unalmasan a kicsiny konyhádban. Te velem akarsz lenni, minden egyes pillanatban.

Írd meg, hogy minden este úgy akarod lehunyni szemed, hogy én legyek az, akit utoljára látsz!

Írd meg, hogy minden reggel arra akarsz ébredni, hogy ott vagyok melletted!

Itt ülök a kanapén, nézem a fényképedet. Kis idő után leteszem az asztalra, pont velem szembe. Majd meglátom a telefont.

Nem szól.

Nem remeg.

Csend van körülöttem, és még mindig nézem, az elnémult telefont.

2020.02.19.

Kép a netről.