Éreztem, amint kiléptem a Hotel ajtaján, hogy a testemen végig fut, a tegnap estétől tartó láz. Pedig hoztam magammal lázcsillapítót, de gondoltam, majd reggelre gyógyszer nélkül is lemegy a lázam. De mégsem. Lassan, hozzákezdett az esőcsepp is megjelenni a ruhámon. Itt a nagy bőröndöm, itt a kézitáskám, mindkét kezem foglalt, nem tudnám az esernyőt tartani. „Kérek szépen, még ne ess! Csak kicsi szemekben, mert az a hűsítő érzés most jó nekem.”
Ebben a pillanatban éreztem, itt a járdán fogok összeesni. Tudtam, ebben az állapotban nem kellett volna elindulnom. De hát, megígértem. Még pár lépés, és a Keletinél leszek. De jó! Az eső sem zendített rá, már csak félig izzadok, a lázamat épp nem tudom, hol jár.
Keleti pályaudvar. Végre! Megérkeztem. Átléptem a bejáratnál, amikor észrevettem, hogy pont ebben a pillanatban az esőcseppekből jégeső lett. Ez olyan volt, mintha azt várták volna, hogy biztonságban legyek. Pár perc után, már a metróban utaztam. Nem szeretem, de ez a leggyorsabb, hogy a Délibe érjek. Egy szabad hely sincs. Szakad rólam a víz, néha érezem, fal fehér vagyok, a szám kiszáradva. Innom kéne, de így állva, tartva táskám, a bőrönd előttem, nem jó megoldás. Hú … néznek az emberek. Gondolom, nem valami jól nézek ki.
Néznek.
Senki nem szól, senki nem mondja, hogy esetleg segíthet-e… Már nagyon rosszul vagyok. Még öt megálló. Ha nem lesz hely, az hiszem, fel fogom mosni a metró belsejét. A metró lassít, majd az előttem ülő hölgy feláll. Hallelúja!!!!! Lesz helyem, gyorsan kell cselekednem, nehogy ebben a nagy tömegben valaki elfoglalja ezt az egyetlen egy szabad helyet. Zsupsz. Végre ülök. Érzem, amint a légkondiból a hideg levegő felém árad. De jó, de még mindig szakad rólam a víz. Letörlöm homlokomról az áradó izzadság cseppeket. Érzem, azt a forróságot, amely belőlem árad. Biztos, még mindig lázas vagyok. Nem baj, kitartás, mondom magamban. El kell érnem a vonatot, ma délre Balatonszárszón kell lennem.
Pár perc után már hallom a fék csikorgó hangját, majd a hangosbemondó megszólal:
- Végállomás, Déli pályaudvar.
A többi szóra nem is figyelek, inkább próbálok a kényelemből felállni.
Hurrá! Megérkeztem. Jegyet veszek, majd megiszom egy jó kávét. Azt hiszem Latte lesz, mert imádom. Nagy nehezen, de azért sikerül a lépcsőket megmásznom a táskáimmal, amikor meglátom a jegypénztár előtt álló hosszú sort, aminek a vége, a bejárati ajtóig van. Most ha épp jobban lennék, biztos megszámolnám, hogy mennyien vannak itt. De azt hiszem, a felénél elakadok. A sor lassan megy.
Egyszer megfogadtam magamban, hogy soha sehonnan nem fogok elkésni. Ezt mindig betartom. Most is, indulás előtt másfél órával megérkeztem. De jól tettem. Néztem az órám, gondoltam unalmamban megnézem, mennyi idő után tudom megvenni a jegyemet. Van tizenegy pénztár, abból három üzemel. Igen, így kell, az ember ráér.
A hátam mögötti asszony telefonál, és azt mondja, siet, bár lehet, még a következő vonatot sem fogja elérni. Mivel én nem sietek, hisz még rengeteg időm van, ezért előre engedem. Majd eltelt fél óra, és végre én kerültem sorra, de szerencsétlenségemre egy olyan jegyárust kaptam, aki szerintem félig süket volt. Nem értette, hová kérem a jegyet, és melyik időpontban. Elmondtam neki háromszor, majd amikor kiadta a jegyet, észrevettem, nem jót adott. Szerencsém volt, hogy megnéztem, és kicseréltettem vele. Igaz, a szemével ölni tudott volna. De még jó, hogy csak volna.
A jegy megvan, tehát jöhet a kávé. A paradicsomban érzem magam. Kész. Ülök, már kicsit jobban vagyok, nem izzadom, szerintem a lázam is lejjebb ment, és végre iszom a nagyon finom kávét. Isteni, amint érzem, hogy a forró Latte, egy kis tejszínnel lemegy a torkomon. A kávét, amikor elfogyasztottam, olyan érzés támadt rám, hú… de jó, hogy már teljesen jól érzem magam. Rendben, irány, megkeresem, honnan indul a vonat … és felszállok.
Megtaláltam.
Felszálltam.
Hurrá … a vonaton vagyok.
